Beszélgetés Marsall Ágnes újságíróval Sturm László Marsall László-monográfiájáról

A Magyar Művészeti Akadémia Közelképek írókról sorozatában jelent meg Sturm László monográfiája Marsall Lászlóról. A Kossuth-díjas költő halálának évfordulóján Marsall Ágnes újságíróval beszélget a könyvről Maria Schiller, Londonban élő, magyar származású műfordító.


– Tudod, hogy nem szerepel a neved a Marsall-életrajzban a Wikipédián?

– Igen. Tudom.

– Nem zavar?

– Nem. Amikor egy kollégám fölhívta erre a figyelmemet, rákerestem. Nem állítom, hogy a döbbeneten túl nem futott át rajtam akkor valamiféle árvaságérzés, de néhány másodpercnél nem tartott tovább. Pontosan tudtam, hogy ez nem a Marsall László „műve”. Mi nem haraggal váltunk el. Inkább szomorúan és szeretetben. Semmi sem indokolta és senki nem tudta volna rávenni arra, hogy meghamisítsa a saját életrajzát. Ehhez túlságosan is őszinte volt. Sokszor kíméletlenül őszinte... Az életrajzából ki lehet iktatni engem, az életéből úgysem lehet. A teljes Marsall-életmű nagyobbik hányada akkor keletkezett, amikor mellettem élt. Az alatt a 15 év alatt. Ez talán nem véletlen. Egyébként abban a két mondatban, amelyek Marsall László családjára utalnak, nem kevesebb, mint hat téves adat szerepel.

– A Wikipédia sajnos nem tekinthető fenntartások nélkül hiteles forrásnak. Térjünk is át inkább a monográfiára.. Gondolom, olvastad.

– Kétszer is. Amint Sturm László elkészült egy-egy fejezettel, átküldte nekem, hogy átnézhessem az idézeteket. Ugyanis a Szélketrec gyűjteményes kötetben, amelyből dolgozott, nagyon hibásan jelentek meg a versek. Aztán

elolvastam a már betördelt szöveget is.

 

 

– Sturm Lászlóról mi a véleményed?

– Első látásra egy nagyon szelíd ember benyomását kelti. De valójában csak nagyon visszafogott és fegyelmezett. Marsall László talán most azt mondaná, hogy egy igen nyakas emberrel állunk szemben.– Nem beszél, csak csendben tűr. Tudod, mennyire hajlok az iróniára. Ha valaki nem ismer engem, annak ez szörnyű lehet. Nem valószínű, hogy megértett, de állta a sarat, és derekasan elviselt. Hálás vagyok a sorsnak, hogy soha nem találkozott Marsall Lászlóval. Biztos nem született volna meg ez a monográfia. Ha én ironikus vagyok, ő ezerszer inkább az volt. Elriasztotta volna. És ismerve a Sturm László munkáját, most nagyon sajnálnám ezt.

– Ilyen jónak tartod a könyvét?

– Igen. Az életrajz kapcsán ugyan elég sok kifogásom volt és van is, de úgy gondolom, hogy a monográfiának ez a része nem volt neki annyira fontos. Csak afféle kötelező fejezet. De ami a lényeget illeti, vagyis Marsall László költészetének bemutatását, az szinte hihetetlenül jó. Egyik ámulatból a másikba estem. Hogy valaki ekkora empátiával közelítsen egy másik ember alkotómunkájához, és ilyen rezgésszinten legyen képes ráhangolódni, szinte elképzelhetetlennek tartottam. Különösen a Marsall-versek vonatkozásában.

– Mire gondolsz?

 

– Elmondok egy példát. A Negyvenegy öregek kötet verseihez fűződik. Még a Bródy Sándor utcai albérletemben laktunk. 1974 őszén, egy reggel arra ébredtem, hogy László ott ül az asztalnál. Szemmel láthatóan nem aludt éjszaka. Nagyon sápadt volt, a bőr az arcára feszülve. Kísérteties látványt nyújtott. Rosszul vagy, László? – kérdeztem. Egy mondókával válaszolt. Vagyis én akkor mondókának véltem. „Ha estétől hajnalig táncot járnék egy zsebfésű fogain,/ tücsökké változnék holdtöltekor,/ s az enyém lenne mindenek szerelmének éjszakája.” Kluzsinszky epigrammája volt, a majdani kötet első verse. Negyvenegy verset írtam! – jelentette be diadalmasan. Teljesen elképedtem. Hirtelen nem is tudtam mit mondani. Megkérdeztem: Miért pont negyvenegyet, mért nem csak negyvenet? – Mert a 41 prímszám! – mondta a fejét felütve, mintha ez magyarázat lenne bármire is. – Aludnod kellett volna! – Muszáj volt írni egész éjszaka? – kérdeztem. – Micsoda partikuláris kérdés! – kérdezett vissza. S szinte szó szerint ezt mondta: „Besompolygott,és nem akart elmenni. Csak írt. Vagyis hát kényszerített, hogy írjak, és nem érdekelte, hogy beledöglök-e. Majdnem kinyírt a bestia!” Itt természetesen a múzsájáról beszélt, akit egyébként a legkülönbözőbb nevekkel illetett: a néma angyal, a Névtelen, a Fekete Másik. Bestiának talán nem is nevezte soha máskor... De mindez még nem volt elég. Úgy, teljesen kialvatlanul, elkezdte magyarázni, hogy bizonyos matematikai törvényszerűségek minden prímszámra érvényesek 41-ig, és érvényesek utána is, ám a 41-re nem! Hogy ez egy kivételes szám... Mondanom sem kell, egy ilyen éjszaka után csaknem két napon át aludt egyfolytában.

– Elmesélted ezt Sturm Lászlónak?

– Nem.

– Most megleptél. Elég érdekes adalék pedig egy költő lelkivilágához...

– A válásunk után nagyon mélyre kellett temetnem magamban Marsall Lászlót ahhoz, hogy élni tudjak. Amikor először találkoztam Sturm Lászlóval, jóformán semmi nem jutott eszembe, vagy alig valami. Magam is megdöbbentem ezen. De ahogy haladtunk előre az időben, úgy merült föl fokozatosan a múlt, hogy végül eszembe jusson minden, szinte a legapróbb részletekig. Nagyon megviselt. Csaknem öt kilót fogytam ez alatt az idő alatt. Még szerencse, hogy nem tartott sokáig. Biztosan elfogytam volna. Sturm különben bár talányosnak nevezi a Kluzsinszky epigrammát, mégis szinte hajszálpontosan fejtette meg.

– Hány éves volt ekkor Marsall?

– Negyvenegy. Ezért is csodálkoztam a kritikákon, amelyek az öregkor küszöbére teszik a kötet verseinek keletkezési idejét. Az életkor nem indok erre. Marsall László mindig is egy örök kamasz szívében fészkelő „ős-öreg” lélek volt – hogy a te nagyon is találó meghatározásoddal éljek. Tény, hogy a kötet verseinek zömét azon az éjszakán írta. Viszont az is igaz, hogy a Philemon monológját például már a válásunk után. Amikor a könyv megjelent, fölhívott telefonon: „Neked írtam Philemon monológját. Ámbár ha elolvasod, rájössz anélkül is, hogy mondanám.” És valóban rájöttem volna. Nem szerettem, ha édesnek szólít. Édesanyámat hívtam így. Ha ez mégis előfordult, gyorsan ézös lelkemre módosította. „Néma voltam? vagy néma voltál?/ a kiáltó ééé-t már nem kell visszanyelnem,/ sem a fakó eee-t, a pattanó d-t,/ sem a szél és a fenyves találkozása sss-t,/ a hangok ízét egymás után: édes…”. – De valóságos eleme a versnek a kis fenyőrigó is, a hokedliről már nem is beszélve. Majd olvasd el. Nagyon szép és persze nagyon szomorú.

– Ez volt az utolsó „Ágnes-vers”?

– Tudomásom szerint igen. De ha nem ez volt, már akkor is az...

– Tulajdonképpen miért is váltatok el?

– Ez a kérdés nagyon messzire vezetne. Talán mert nem lehet égni szüntelen, büntetlenül. A sors végül ellenáll! Térjünk vissza inkább a monográfiához. Amikor a már betördelt szöveget korrigáltam, előfordult, hogy az elemzés egy-egy sorát rosszul tördelték, s a szabad verseknél összeolvashatóvá vált vers és magyarázat, alig vettem észre, hogy az nem része a versnek. S ez egyszersmind Sturm László stílusára is rávilágít. Oly gyönyörű mondatai, szókapcsolatai vannak, hogy időnként belesajdult a lelkem. Csak néhány találomra kiragadott példát hadd említsek: „…rejtélyes szépségű Holdláng-könnyű”; „Vezet-e valahová a büszkén önpusztító ellenállás?”; „Az én levetése csak ritkán robbanás, vagy bűvölet…”; „…a pillanat teljessége köré szerveződik a kötet egyik – több értelemben is – legragyogóbb költeménye, az Amíg a szél a Nap”; „…és a csönd jelentőségtelisége hangolja a derűhöz a halált és az árvaságot…”; „Egységes mintába rendezi mindazt, ami számára adatott.”. Nem állítom, hogy Sturm László könyve könnyű olvasmány, de önmagában is a magaskultúra egy darabkája, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Mint olvasó csak gratulálni tudok hozzá, érintettként pedig csak megköszönni tudom neki.

– Átküldtél nekem egy képet: „Teremtő-rontó szél”. Az végül miért maradt ki a kötetből?

– Lieber Éva textilképe. Marsall László azonos című kötetciklusának inspirációja alapján készítette Éva még 1970-ben. Sokat hadakoztam érte, sajnos eredménytelenül. Senki nem festett, szőtt Marsall Lászlóról olyan hiteles „portrét”, mint Éva tette ezt ebben a textilképben. A kötetciklus versei inspirálta üzenetet úgy volt képes átlényegíteni, hogy magát a költőt is megmutatta benne. A tűzből föltámadó főnixmadarat, aki az univerzum sodrásában őt fölemelő táltos paripa hátába mar. Mert ez volt Marsall László. Egy féktelen ördögi-angyali lény. A számomra nagyon is kézenfekvő irodalomtörténeti szemponton túl, ezért is szerettem volna, ha megjelenik. A sorozatszerkesztő azonban „nem támogatta a textilkép megjelentetését”. De nem akarom bántani őt. Hogy a Marsall-monográfia egyáltalán képanyaggal jelenhetett meg, az vitathatatlanul az ő érdeme. Nem volt könnyű helyzetben. A kiadónak ugyanis nem állt rendelkezésére Marsall László családi fotóalbuma. Hogy miért nem, azt most inkább hagyjuk.

– Kívülállóként nézve, nekem nincs hiányérzetem. Nagyon is összefogottnak tűnik a kötet.

– Nekem hiányoznak belőle Marsall László olyan barátai, akik jelentőséggel bírtak az életében. Például a Lieber–Somos képzőművész házaspár, Albert Zsuzsa költő, rádiós irodalmi szerkesztő – neki különösen fontos szerepe volt a Marsall-költészet elismertetésében –, vagy Zubovics Zoltán, halálig hűséges vegyészmérnök barátja, és ez megoldható lett volna. A névmutató hiánya előtt azonban szakmai szempontból is értetlenül állok, s ez a sorozat valamennyi kötetére vonatkozik.

– Hiába szeretnénk, nem lehet minden tökéletes.

– De legyen! „Az ember – állítja Sturm László az Egy világ mintája kötet kapcsán –, ha szeretettel nézzük, a kozmosz üzenete.” „Néha felvillan fénytermészetünk”. Kár, hogy a hétköznapok sodrásában szilánkjaira hullik ez az üzenet. Ha néha meg is érint, csak úgy, „per tangentem” – ahogy Marsall mondaná –, már nem tudjuk azt egésszé összerakni.

– Mit kívánnál Marsall Lászlónak, ha még tehetnéd?

– Még tehetem. Talán azt, amit – 1972 júniusában, vagyis pontosan 41 évvel a halála előtt, a Vízjelek-et dedikálva – ő kívánt nekem. Csak nem a szerelemre, hanem a költészetére vonatkoztatva: „Kívánom: a mulandó el nem múló legyen, és ha mégis; legyen úgy nem múló, hogy fölülmúlhatatlan.”