Marsall Lászlóval beszélget Albert Zsuzsa


KÁPRÁZAT

Átszalad a téren hóporozta jégen
átszalad a ligeten
puha hógolyóra érzékeny tarkója
hajsátortól melegen
viszi pillantásom de a zúzos fákon
fennakad a szerelem

Széncinkévé válva ugrálnék utána
elfogni a kapuban
benn farsangi bál van madármaskarában
diákok közt elsuhan
a zenélőláda ikerkarikája
körbe-körbe fut rohan

Álmomban röpülve mögéje kerülve
két nagy szemét lefogom
sárkánynak öltözve, lassan tekergőzve
gyerek-testét befonom
úgy forgatom táncba kialszik a lámpa
észrevétlen eloson

Ott siklik a téren hóporozta jégen
szél-harangja fa alatt
megérzi ha nézem elcsúszik a jégen
orrán piros daganat
Ha ölembe kapom átnéz a vállamon
szamárfület mutogat
(Vízjelek, 1970)


Albert Zsuzsa – Talán 1958-60 körül jártam Weöres Sándoréknál, akkor ők ajánlottak nekem fiatal költőket, akiknek, úgy gondolták, szükségük van a Rádió nyilvánosságára, elsősorban Marsall Lászlót. Innen az ismeretség, és az azóta is tartó barátság. Most, hogy újra végignéztem Marsall László verseit, már egy több évtizedes és elismert költői munkásság eredményét, hallatlanul gazdag és nagyon tiszteletre méltó, amit csinált. Ez a költészet olyan sokféle forrásból táplálkozik, hogy szinte nehezemre esik megkérdezni a költőt – aki most itt ül velem szemben komoran, és néz, hogy most ebből mi fog kiderülni – hol is lehet ezt kezdeni egyáltalán.
Tudom, hogy Békésen voltál gyerek, elég érdekes kisgyerek voltál, járkáltál ott a kertben, összemadzagoltál mindenfélét, ahogy egykor elmesélted barátaidnak.
Marsall László – Békés különleges város, folyó szeli keresztül, a szabályozott medrű Kettős-Körös pedig ott folyik el mellette. Ez egy fákkal és növényekkel dús alföldi város, igen hangulatos, mondta Németh László, aki gyakran vendégeskedett az ottani református tiszteletes úrnál. S időnként, ha már nem volt kedve Budapesten élni, Szabó Lőrinc is volt ott vendég, akkor neki is tetszett ez a hely. Nekem is tetszett, természetesen. Ott kezdetben szögekre, végekre építettek, és az utcák kacskaringósak voltak. A kert maga vadon jellegű, ahol jól érezte magát az ember, ki volt törve a kerítés a veteményes kert és a díszkert között, át lehetett bújni, macskafolyosókon lehetett menni az orgonabokrok és a kerítés között. Egyedül játszottam
– Álljunk meg! Említetted a Köröst. Az korai költészetednek lényeges része lett.
– Van egy olyan versciklusom, amelyben a szereplő verseknek van függőleges olvasatuk is, ravaszul megszerkesztve. Persze, meg kellett írni vagy negyven ilyet, hogy az ember teljesen spontán és önkénytelenül tudja ezeket megcsinálni. Ezek tulajdonképpen a Körös-parton az í-vel beszélő „bíkísi” népről szólnak, mert általában mindig valami szoros és szilárd kapcsolatuk van a folyóval, ez kikerülhetetlen volt.
Ötéves koromban megtanultam írni, úgy, hogy ki volt írva: „Asztalos, hentes és mészáros”. Tudtam, hogy „s” betűre végződik mind a három szó, memorizáltam az s betűt és így magamtól megtanultam nyomtatott betűkkel írni, és az olvasást öt és hatéves koromban. Akkor írtam már egy verset is, amit itt fölolvasnék, bár vannak benne disznóságok. Van egy eleme, amelyik, világosan emlékszem, hogy első elemista koromban történt. Ez a palatáblára való rajzolás. A vers pár sor, így hangzik:

A mák gubója turbános török.
Rajzom a járdán krétapöcsű ördög.
A vizsla zsömleszínű bőr dög,
barackmagot török
kalapáccsal, meg diót,
a kakas rikácsoló rádió.

Ennyi. Főmű.
Túl rövid volt a gyerekkorom. Tizenegy, vagy tízéves voltam, amikor a háború elsodorta a gyerekkoromat, és amikor iskolába mentem, olyan savanyú ábrázatot vágtam, hogy az apámnak kellett másodszori kísérletre elcsípni, és az iskolába elvonszolni. Amikor benéztem, láttam, hogy Úristen! ezek itt biztos nem szeretnek egerekkel játszani, vagy macskázni, vagy dobálózni, vagy gombozni – azt szerettek. De ezek nekem unalmas játékok voltak, én azokat a játékokat szerettem, mikor én vagyok az üldöző, és akkor így sasszézva rúgtatok a lovammal, aki szintén én vagyok, kihúzom a képzeletbeli nyilat, és sitty, belelövöm az ellenfélbe. Abban a pillanatban fölbukok, kitépem a nyílvesszőt, és hasba szúrom azt a rúgtató lovat, akkor megint más pozícióba, és elzuhanok. Elzuhanok. Ezt látta valaki és azt mondja: „Tessék jönni, a gyerek megbolondult.” Én ezeket szerettem. Meg elképzelt országokban különböző történeteket lejátszani. Egész univerzumot építeni, rajzoltam, máig is megvannak a térképeim az ország-nevekkel.
– Kitaláltál egy nyelvet is.
– Persze. Tudom, hogy például a Dos ország futója Bridzstetatsz, máig meg nem döntött világcsúcsa 100 méteren 6,5, kíváncsi vagyok, mikor fognak, akik most 9,9-et futnak, 6,5-öt futni 100 méteren. Azért megtaláltam a magam kis játékát, mert akkoriban rendkívül sok tízfilléres ponyvát olvastam. Abból éltek az írók, hogy tízfilléres ponyvákat írtak Budapesten, azt egy tojásért lehetett venni vidéken. Elolvastam akkor egy egész csomó ilyen ponyvát, s azt mondtam, ilyeneket én is tudok írni. Kiszabtam az irkából a megfelelő méretet, ráírtam, hogy 10 fillér, megadtam a címet, befűztem az irkát, és beírtam egymás után vagy tíz cowboy regényt, meg idegenlégiós regényt.
 
IDŐZENE

érdobverő nyakamon csuklód
könnytelen zokogás verőérdob
énteén nyakadon pihe-
másodperceket borzoló fuvalom
teénte nyakamon függő
fekete ingaórám
mellemen-bordafalamon
elütöd a szerelem-negyedet
dala-dom
mellem dala teénte
ketyegő fekete türelem a
dala-dombmelledből a rugót ha
kilopom türelem
ráncpercmutatók a homlokodon le-
szerelem ki perc ki
időkakukkfióka kiterelem
pihemásodperceket borzoló fuvalom
tebenned kipihenem a te bennem kipihened a
dala-dom dala-dom
időtlen időkönnytelen nyugalom
(Szerelem alfapont, 1977)


KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR

jak-hátán
pénz nélkül

hegy-hátán
apa-anya nélkül

nap-hátán
imamalom nélkül

ég-hátán
egyszál maga nélkül

és egyre magasabban.
(Vízjelek, 1970)

– Hogy kerültél Weöres Sándorhoz?
– Tulajdonképpen közvetítéssel, amit igyekszem rövidíteni. Egy leánynak udvaroltam, az ő tanára volt Ligeti György zeneszerzőnek a felesége, odaadta Ligetinek az én akkoriban írt verseimet, ezeket tizennyolc, húsz, huszonegy éves koromban írtam. Ligetinek megtetszettek, mondta, hogy csináljak egy oratóriumot neki ezekből, mert akkora város-gyalázkodás volt benne, hogy ilyen ma nagy ritkaság, s olyan rímek, amik neki tetszenek: „Esztike, jöjjön be a presztibe, mert ott kettesben jó lesz,” „Katóka, jöjjön egy presztóba, ahol táncol sánta ló” és hasonló dolgok. „Torkon ragadlak, te vacskos lábú város, hogy kidülled fényes kirakat-szemed” stb. Aztán semmi sem lett ebből az oratóriumírásból. Lehet, hogy nem Ligetin múlott ez, hanem 1956-on, mert ez ’56 nyarán történt, és mire megbeszéltük volna a forgatókönyv megírásának végső dátumát, akkorra már Ligeti Nyugat-Németországban volt, a darmstadti elektronikusok stúdiójában húzódott meg, mint zeneszerző. De ő ajánlotta, hogy Weöres Sándort keressem föl feltétlenül.
Akkor még én azon a nyáron, 56 nyarán elmentem Weöres Sándorhoz, nem is elmentem, elküldtem a verseimet, Weöres visszaírt egy lapot, hogy meghív, tetszenek a verseim, sok szokatlan dolog van benne, amit manapság nem hiszi, hogy elfogadnak, de neki tetszenek, „meghívom magát jó erős roki sörre a Vadrózsa eszpresszóba”. Elmentem a Vadrózsa eszpresszóba, és attól fogva rendszeresen, kéthetenként, gyakran többször is, mert észrevettem, hogy Károlyi Amy kissé zordonan néz rám, amiért túl sokat koptatom a küszöböt.
– Miért éppen Weöres Sándor kellett neked?
– Ő volt az egyetlen olyan ember, aki számomra autentikusnak tűnő fórum volt.
– Akkor volt Illyés a költő-fejedelem, mehettél volna Csoórin keresztül Illyéshez is.
– Igen, Csoórival megismerkedtem még 56 előtt, de azt mondta, hogy ezeket a verseket ő nem meri publikálni, mert így is állandóan a nyakán ül a KISZ, és az Új Hangban ezeket egyelőre nem lehet közölni, várjunk még. Ennek vészes következménye volt, mert 56 előtt én nem jelenhettem meg nyomtatásban. Ennek az volt a következménye, hogy nem voltam író. És amíg engem körül nem vettek az Irodalmi Alap nevezetű vállalattól, ami ma az Alkotó Művészek Egyesülete, addig én nem számítottam senki fia előtt írónak, kivéve Csoóri Sándort, Weöres Sándort és Tellér Gyula barátomat, akivel együtt mentünk föl Weöres Sándorhoz.
– Polgári foglalkozásod nem volt?
– Polgári foglalkozásom egyetemi hallgató volt akkor, 1956-ben végeztünk, és engem másfél évvel előtte behívott a tanulmányi titkár, és azt mondta, hogy általános iskolai tanár lehetek, Szabadszálláson vagy Jakabszálláson, nem tudom. Matematika-fizika szakos voltam, hát ezt általános iskolában tanítani, rémálom szerintem, a matematikát általában még elemi fokon sem értik sehol, s az ember táblára ír föl különböző matematikai jeleket, hátat fordít az osztálynak, és mögötte az történhet, ami csak elképzelhető. Úgyhogy ott elsősorban ordítani, fegyelmezni kell, s másodsorban kell matematikával foglalkozni, ami a gyerekek szemében a legnehezebben érthető tantárgy, tisztelet a kivételnek.
– A te költészetednek viszont ez is forrása lett.
– Mindenesetre a matematika nincs távol a költészettől, sőt ma már van matematikai nyelvészet például, amelyen az összes lehetséges nyelvet föl lehet írni képletekkel.
– A matematika, a zene, költészet a végtelent ostromolja, hogy ilyen romantikusan fejezzem ki magam.
– Saját nyelvrendszere van mindegyiknek, a matematikának, a zenének, a költészetnek, és kölcsönös és egyértelmű megfeleltetéseket lehet létrehozni ezek között. Az egyik világban történő operációk átvihetők a másikba is, így én pusztán kísérleti alakzatokon megpróbáltam az úgynevezett csoportelméletet az egyik versciklusomban átvinni a költészetbe. Abból kijött valami furcsaság, amit ha következetesen alkalmaz az ember, akkor rossz lesz a vers, ha itt-ott megsérti a dolgot, akkor a csoport-elméletet sérti meg, és a kettő közötti kompromisszumból kijön valami furcsa dolog, nem is biztos, hogy a legjobb, de hát egy út, amelyiket érdekes megpróbálni.
– Jót szórakoztam az egyik verseden, a halmazokról, a takarítónő hogyan csinál különböző halmazokat abból a rendetlenségből, ami egy lakásban van. A humor, az irónia nem idegen általában a modern költészettől, a te költészetedtől sem. Ha most innen tovább mennék a filozófia felé, az sem.
– Nem, közbevetőleg talán előtte mondhattam volna már, hogy én körülbelül hatodikos voltam, mikor abban a szerencsében részesíttettem, hogy a közelünkben, kb. ötpercnyire, a Ráth György utcán lakott az egyik gimnáziumi osztálytársam. Ugyanabban a házban lakott Felvinczi Takács Zoltán, aki a Kelet-Ázsia Múzeumnak volt az igazgatója akkoriban. Kértem tőle, hogy mutasson be neki, ha nem olyan nagyon zordon ember. Azt mondja: Zoli bácsinál nyájasabb ember kevés van! S akkor így Zoli bácsinak bemutatott, akinek ugyanolyan rendszeres vendége voltam, mint a későbbiekben Weöres Sándornak, és rendkívül sokat tanultam tőle. Tele volt a lakása relikviákkal. Az egész keleti művészet mindenféle apróságai, kisebbek-nagyobbak, ami egy lakásban egyáltalán elfért, különböző kínai dinasztiák korszakából, meg Hátsó-Indiából voltak apró kis darabkái, amiket a fizetéséből vásárolt. Nem úgy, mint Malraux, a volt francia külügyminiszter, aki Burmában elfűrészeltette a Buddha szobrokat, teherautóra rakatta, behajózta és elvitte a saját lakásába, Párizsba. Aztán de Gaulle azt mondta, jobb lesz ezt azért a Louvre-ba szállítani.
Felvinczi Takács Zoltántól sokat tanultam, ő főleg a keleti filozófiákkal foglalatoskodott, brahmanizmussal, buddhizmussal, fölolvasott nekem saját fordításában úgynevezett védikus verseket. Ez a legrégibb hindu irodalom, ezek megfejthetetlen, talányos költemények, enigmatikusak. Az ember nem tudja, igazából mit jelentenek, csak ha megfelelő módon közelíti meg és kap hozzá magyarázatokat, egy ilyen embertől, mint amilyen Felvinczi Takács Zoltán volt, akkor értette meg; de ennek több jelentése is volt, lehetett így is, úgy is, amúgy is értelmezni. Akkor rájött az ember, hogy tulajdonképpen Mallarmé irt ilyenféle szonetteket a múlt századi francia költészetben, meg ilyen rímes verseket, és azok is rejtélyes talányszerűek, hogy igazából jól fordítani nem is lehet őket. Noha Weöres megkísérelte, neki sem sikerült.
– Az európai költészetet hogyan tudtad olyan közelről és jól megismerni, hogy szinte véreddé vált, s voltaképpen magába olvasztotta a költészeted.
– Egyrészt az ember ismerte a nyugatos nemzedék hatalmas műfordítói hagyományait, ha szerencséje volt, volt egy-két bilingvis kötete, akkor ellenőrizni tudta például azt is, hogy mennyiben sikerült ez vagy az a műfordítás, és mennyiben csak közelítőleg sikerült. Ilyen ellenőrzést én Apollinaire-rel kapcsolatban tudtam csinálni, mert volt egy bilingvis Apollinaire–könyv. Akkor valamelyest tudtam franciául, latinul tanultam az iskolában, a Consecutio temporum nagyjából ugyanolyan, a szótár mindig a kezemben van, és amit nem tudok, azt megnézem, egyébként a nyelvtan nem volt olyan nagy probléma. Állítom például, hogy a Radnóti fordította Kikericsek sokkal jobb magyarban, mint a franciában. A francia nyelv komplikált nyelvtani grammatikai szerkezete miatt nehézkesebb, mint a magyar. Volt egy idő, amikor lehetett kapni a Poetes d’aujourdhui sorozatot, úgy az 1960-as években, a Váci utcában, akkor Tellér fordított sokat, tőle kértem kölcsön például Pierre Reverdyt. Magam is fordítottam Reverdyt, de a fordításoknál engem mindig elkanyarított a saját képzeletem, úgyhogy a fordításnak nem is vagyok mestere, de innen megtanulhattuk, hogy milyen napjaink francia költészete például. Vagy bejött ide Dylan Thomas kötete, nemcsak ő, hanem Cecil Day Lewis, Louis Mac Neice, Blake egy kötete, amely az ártatlanság és tapasztalás dalait tartalmazta, s azon kívül néhányat a nagy profetikus műveiből, amit hetvenéves kora után kezdett el csinálni.
Leglényegesebb az volt, hogy 1956-ban még szerződést kötöttek egy csomó emberrel, nem számítva az 57-es következményekre, és 1957-ben megjelentek ezek a kötetek. Így jelenhetett meg a Mai francia költők antológiája, Dobossy László előszavával és szerkesztésében, így került először András László és Timár György fordításában Federico Garcia Lorca a kezünkbe, majd később Nagy László briliánsabb fordításában, és akkor Lorcán és a francia költőkön keresztül megismertük Európát. A német költészetet kevésbé.


TANYASI ÖREG

Hétszámra az ablakban könyököl:
„a viharfelhőt lesem, fiam, a villámot, hogy lesújtsa
azt a megkopaszodott fát, amott!
ha volna erőm télire kivágni tüzelőnek!”
Kivágnám neki télire tüzelőnek, ha volna érkezésem,
városi mihasznának.
A szégyent átvállalja a képzelet,
az irgalmat a hümmögés meg a bólogatás.
Utolsó ünnep! Háznyi máglyán most ökröt sütünk!
Ökröt sütnénk – és bételik az idők pohara:
a vályogfal kidől, a tető beroggyan, a tanya megroskad,
és ő lebegve az ablakban könyököl,
épen, sértetlenül: a viharfelhőt lesi, a villámot.
Az igen öregeknek és a halottaknak nincs haláluk.
(Negyvenegy öregek, 1988)


MOST CSAK EGY KUTYÁT

Most csak egy kutyát.
Akit megcsókolhatnék, mivel a feje,
akár a fejed, és az arca is.
És a szeme ha rám néz, a végtelenbe néz.
És pároscsillag mögött is lát
még egy csillagot.
S az orra fagyos:
tél van és karácsony.
Csak egy kutyát, korcsot, kivertet,
járdaszélen zsadaló, osonó senkit,
aki így-úgy rád hasonlít.
Most csak egy kutyát.
(Egy világ mintája, 1987.)



VEREBEK

Volna bár vattával zsebe mind kitömve –
da-da dann légkalapács
fülek padlatán dobogó
Verebek mi akik csicseri-csicsere
Babák toll-pólyában
– de dubogás
„Menne az anyád is világgá!!”
és a hó meg a hó
Elröppenhetünk-e innen? igen? és ha elhal
itt ez a félvilág-átjárója folyosó?
„Igen!”
Volnánk holló fekete hiácint vagy bármi szárnyas
csipedett ibolyán nyalakodó
ahol egy néhai géppuskás ragyogó
megfagyott inge alatt
kettétört nyak-
csigolyák da-da dann
és a hó meg a hó
(Portáncfigurák, 1980)

– Ugyanazzal a gáttalan kíváncsisággal, ami az idegen nyelvű költészetre nyitott, a régi magyar költészet emlékeit is megtaláltad, ennek nyomai éppen úgy fellelhetők a verseidben, mint Arany Jánosé. Beépíted abba, amit csinálsz.
– A matematika-fizika szakon való tanulmányoknak az a hátránya, hogy az ember nem olvas annyi irodalmat, mint aki mondjuk, irodalom szakra jár egyetemre. Én tudatosan pótoltam hiányaimat. Gyerekkoromban természetesen Petőfit eléggé ismertem, mert anyám fölolvasgatott belőle, aztán hagyomány volt a családomban Arany János. Anyai dédapám evangélikus esperes volt, egyik hobbija a versírás volt, azonkívül betéve tudta Arany János összes versét. Úgyhogy ezzel traktálta a családját reggeltől estig, hogy Arany Jánost szavalt kívülről, és amikor azt mondták neki: „na apa, hogy is van az a nem tudom, mi”, elég volt egy szót mondani, ő akkor rögtön kapásból folytatta. Ezt örökölték a leányai, többek közt anyám is, és Arany János költészetéhez közel kerültem. Akkoriban inkább az elbeszélések érdekeltek, ahol történik valami. Magukat a verseket csak olyanokat szerettem, ahol valamilyen furcsa dalolás van, valami dallama van, amit az ember úgy, parempekijja danenidodomki, tam pá, tarararitóm paparampa pim – így valahogy magában elkezd dudorászni. Evvel függ össze dobolgatásom, zeneszerzési kísérletezgetésem és a hasonló ügyek, szóval a ritmusokkal foglalatoskodtam, Weöres verseinek megismerése után kiváltképpen.
De hát ugyanúgy szemet szúrt nekem például, hogy a székely népballadákban olyan szavak, olyan fordulatok kerülnek elő, amik beleágyazzák az embert, megszívja a nyelv az embert, a füle kétszeresére nő, és a hallása háromszorosára élesedik. Hogy is van ez Zsuzsa, most azt kérdezem tőled, mi az reterete tam „fiam, Zetelaki László, veszek tenéked olyan csudamalmot, kinek minden köve bélagyöngyöt járjon” Nagyon tetszett a bélagyöngy, mi lehet az? Aztán rájöttem, hogy valószínűleg ez a bjelij szláv fehér szó lehet, hogy egy békasónak nevezett fehér kis kavicsról van szó, de inkább én valami drágakőre gondolok: fehér gyémánt.
– Mikor megismertelek, arra figyeltem fel, és azóta is, mondjuk, a legjellemzőbb rád a tehetségednek ez a szertelensége volt.
–Tudom, hogy a képzeletem eléggé elrugaszkodó. Gyakran fegyelmeznem kell, meg visszaterelni, mert töredékben több olyan versem van, amit, miután leírtam és kezembe kerül utólag, magam se értek. Nem tudom, hogy ez most miféle alsó allúziós áttételrendszeren vezet keresztül, és hova akart ez menni? Mert töredék maradt. De ott mindenféle furcsaság és szókapcsolás előfordul. Hirtelenében fölugrottam egyszer, és leírtam azt a pár sort, hogy „megcsorbafedelítem a korsóságot, megmákospatkolom a lovasságot, ságtalanítok minden ságot, kambur kambur lemez nyüssü!” Kész. Utána jött másik hasonló jelegű strófa, ez olyasmi, mint amikor az ember hirtelen, teljesen másik világba zuhan bele, maga se tudja, hogy keletkeznek ezek a dolgok. Ezt fegyelmezni kell olykor, máskor pedig magára a versre kell hallgatni, mert az sokkal okosabb, mint amilyen az ember maga.
Na, most, a nagy dilemma. Így voltam én a hitekkel, filozófiai rendszerekkel, mert mindenáron egy komoly, stabil fogódzó pontot akartam találni, amiből az erkölcstan, a logika, az esztétika és minden úgynevezett praktikum levezethető, és amiben én bízvást hihetek. Aminek a normarendszeréhez tartom magamat, becsületes, egyenes, egy tömbből faragott lény lehetek. Végigolvasgattam egy csomó ilyen rendszert. Csak egy példát mondok. Felvinczi Takács Zoltán előadta nekem a buddhizmust. A zen buddhizmust: a szam-szára-szerű körforgástól az ember átváltozik és hosszú élete folyamán különböző életeket kell élnie, amíg vissza tud kanyarodni egy magasabb létformába. Ezt én gyanakvással szemléltem, ezt a lélekvándorlásos dolgot. Ellenben, hogy az ember teljesen kiürül, üres lesz, és mégis aktív marad, s ebben a belül gomolygó ürességben egyszer csak föltámadnak különböző dolgok, ezt viszont tapasztalatból tudom, hogy ez így szokott lenni.
Azt ajánlotta nekem Felvinczi Takács Zoltán, hogy ha ezt én európai fordításban akarom hallgatni, akkor olvassam el Schopenhauer: A világ mint akarat és képzet című művét, ezt akkoriban már lefordították magyarra. El is olvastam, bődületes furcsa volt nekem, mert a buddhizmusban, meg amiket nekem Felviczi Takács Zoltán magyarázott, meg Weöres is, tulajdonképp abban semmi pesszimizmus nincs. Ez pedig öreg lélektarisznya, ahogy nevezte őt a filozófus, aki tanulmányt írt róla, egy angol.
Megnéztem a hagyományos vallásokat. Ott abba a problémába ütköztem, hogy lehet egy univerzum fölött és benne is létező lényt apának látni, mindenhatónak és mindentudónak látni, hogyan lehet az, hogy „Isten országa tibennetek vagyon” – azt hiszem, János evangélistát idézem most –, ha bennünk van, akkor bennünk fel kell találni. Igen, de ha föltaláljuk, akkor az hova vezet? Vagy pedig a hellenisztikus rendszerek közül Plótinoszra gondolok, hogy az ember belevettetett a tér és idő hálójába, a sötétség erői működnek benne, a továbbiakban ebből ki kell bontakozni és ez létfeladat az ember számára. Ugyanezt tapasztalja az ember William Blake egész költészetében, aki ezekhez az ősi forrásokhoz és a gnoszticizmushoz, a manicheistákhoz folyamodott. De már olyan sok mindent elmondtam.
– Schopenhauerre visszatérve, én is diákkoromban olvastam, de én a Szerelem, élet, halál című munkáját, ezen történelemtanárom el is keseredett, miért olvasok ilyen pesszimista dolgot. Én nem találtam pesszimistának, az embernek ezek a leglényegesebb problémái. Mondjuk, a Te szerelmes verseid lényege az a feszültség, az örökkévalóra tekintő emberi érzés, ami abban a pillanatban éppen a szerelem.
– Mondjuk így, hogy valamikor – nevezzük így, hogy ebben a pillanatban – az univerzum lényege a szerelemben jelenik meg, az anyaságban, a halálban, a születésben. A születés persze kettős ügylet, mert egy gyerek számára kínszenvedés… Kijönni egy kiváló paradicsomból, egy nyomorúságos földre, és ha ott nincs egy jó mama tüstént kéznél, akkor az ember mehet is a pokolba egyenest. De hát a halálban is, ezek rendkívül furcsa, rejtélyes ügyek, vagy szeretjük annak látni, szeretnénk örökké élni, de örökké élni meg unalmas is lenne. Bár én nem unnám magam, én nem szoktam unatkozni. Egy idő múlva, ha elkezd az embernek fájni a bokája, meg a lába, és sántikálva járni, de mindent tudni, az is borzalmas.


EMLÉKEZÉS RÉGI CENZOROKRA

Akkortájt minden cenzornak három lakása vala.
Az egyik: a szavakban, szájaktól-fülekig –,
s útitáskájában hangfogós pisztoly vagy kicsorbult borotva.
A másik: koronként hitelesített íróasztalokban;
levéltárak polcain, szenvedve majdani papírlap-sárgaságban.
A harmadik: a kemény fejben is, félálomban is,
akár a héja, örökös magaslesben.
És mindőjük félelme, már-már gyerekes vágya:
aludni az igazak álmát, bár csupasz ökörkoponyában,
asztal, pisztoly és borotva nélkül, mint anyaölben,
megdicsőülten és elesetten.
(Egy világ mintája, 1987)



AZ ÁLLATÖV ARTISTÁJA

állni lábujjhegyen
lassan meredeken
dőlni hanyatt hátra
dőlni
míg talpat érint a haj
míg a haj forgója
a sarkat körülzárja
akkor
a fejtetőről elrugaszkodva
röpülni fejtetőig
áttörni a koponyát
átütni a talpat
belső végtelenségünkbe kitörve
körbe-körbe
röpülni röpülni röpülni
(Vízjelek, 1970)



DOCTOR SENEX FILOZÓFUS

Kíváncsi voltam rá, a Végső Titokra – így hívtam egykor –,
a Nagy Ismeretlenre.
Kívántam lenni, mint egy középkori metszeten az a barnacsuklyás
szerzetes barát,
aki fejjel általütve búráját a firmamentumnak,
égnek álló üleppel elbámuljam a csillagokon túli csillagok
jeges világát,
koponyám odakint az ijesztő űrben, testem a lakályos
földön idebent,
de még inkább kívántam, hogy legyek, mint a macska,
kinek feje – mint mondják –, ha átfér a kerítés-résen,
már maga a macska is.
Bújtam volna ki, nekiiramodni a szikrázó sötétségnek,
meglelni csíráját.
És elbúsultam, hogy valami visszafog… a vállam?
az ágyékom? vagy mi?
Most egyre fogyatkozom, és vagyok már-már mint a macska,
lassacskán nincs ami visszafog, kibújhatok, átosonhatok
Oda, hol titoktalan a Végső Titok,
ahol semmi csoda, és nem hallom, mint kopognak rám
a föld-morzsák,
mint dübörögnek deszkámra a göröngyök.
(Negyvenegy öregek, 1988)


– A bécsi kör, ami előkelő matematikusokból és logikusokból állt, mint Rudolf Carnap, mint Moritz Schlick, nem beszélve a bécsi körhöz nem tartozó, őket megelőző Wittgensteinről, ezek az emberek azt mondják, hogy a filozófusok kijelentéseiről nem lehet eldönteni, hogy igaz, vagy nem, egyszerűen értelmetlenek logikai szempontból. Kosztolányi tanulmányának vagy egy esszéjének nekiesne Bertrand Russell, egy logikában alaposan iskolázott ember azt mondaná erre, hogy ezek hülyeségek. Logikai szempontból tehát az értelmi világnak a legmagasabb szintjén ezek mind badarságok. Na de hát az ember nem tud ebben a világban meglenni másképp, hacsak nem ádáz matematikus, aki kést döfne mindenbe, ami nem matematika, vagy matematikai logika. Azok bizony, akik nem ilyenek, azoknak mégis csak Kosztolányi esszéi tetszenek jobban, vagy közelebb áll a lelkéhez és jobban megérti, mint mondjuk, azt az ítéletet, hogy „ha esik az eső, akkor Szeged a Balaton partján van.” Ez logikailag kifogástalan. Csak empirikusan nem igaz.
– Egyébként kitűnő tanáraidról jó néhány verset írtál. Kosztolányiról nem.
– Kosztolányit én később szerettem meg, valamikor harmincéves koromban. Az irodalommal kevesebbet foglalkoztam, mint amennyi tulajdonképpen egy művelt íróembertől elvárható, a műveltet itt aláhúzom, nem vagyok elég művelt. Mindig elfoglaltak a saját képzeteim, és az egész belső világom, és valahogy nem volt se időm, se merszem, mert másképp kanyarítottam azt a történetet, mikor elolvastam félig, akkor biztos, hogy az lesz a vége: nem az lett.
– Leírtam magamnak még, hogy játékosság. Csokonait nagyon szereted, kitűnő sakkozó vagy.
– Nem vagyok én kitűnő sakkozó sajnos, a legtöbb, amit elértem, az volt, hogy egy középiskolás budapesti bajnokságon negyedik helyet szereztem. Akkor voltam életem csúcsformájában, s még nem untam el a sakk-könyvben az összes megemlített elágazásokat, variációkat, megnyitáselméletek számtanját áttanulmányozni.
– Igen ám, de az élet is elég gazdag volt körülötted. Eddig még nem beszéltünk a képzőművészetről, holott festettél is, meg elég jól ismered a képzőművészetet, nem beszéltünk a sportról, amiben, mint kitűnő diák röplabdázó, ha jól emlékszem, első vonalban voltál.
– A magyar válogatott keret tagja voltam, szakképzett vagonkidobó és szén- és fahordó.
– Szegény egyetemista.
– Akkor voltam a leggazdagabb ember, mert kaptam némi szociális segélyt, némi ösztöndíjat, mint a magyar válogatott keret, vagy NB egyes egyesület tagja is, még úgynevezett kalóriapénzt is kaptam. A vagonkidobás hetenként egy száz forintos: kétszáz mázsa szénért száz forint – nem egészen száz forint, mert abból egy fél deci rumot és egy nagy korsó sört a térmesternek fizetni kellett. Ez így illett. És amikor a házakhoz jártam fát vágni, akkor négy forint volt akár ötven kiló szén, akár ötven kiló fának a felvitele. Volt tizenkét kuncsaftom, én magasan kvalifikált bankár voltam a családban – a bankári teendőket nem én végeztem, hanem anyám.
Valahogy elterjedt egy ilyen dolog, hogy vagyok is, meg nem is vagyok. Kormos mondta a következőt, mikor először találkoztunk, s bemutattak neki: azt mondja: „Te vagy a Marsall? Én azt hittem, Marsall egy kitalált ember. Mindenki azzal bosszant engem, hogy van egy Marsall nevű költő, annak olvasd a verseit, akkor mindjárt érdekes dolgokkal, vagy különleges dolgokkal – inkább így, nem az esztétikai nagyságra utalok ezzel, – fogsz találkozni.” Teljesen összeomlott benne a nem létező Marsall, hogy mégis van.
– Tudott valamit tenni érted?
– Már kinőttem abból a korszakból, a legtöbbet tett értem – paradoxonnak hat ebben a pillanatban – Eörsi Pista. Akihez elvittem a kötetemet, s azt mondja: aj, te olyan szerencsétlen írói alkat vagy, a fene egye meg, kénytelen leszek – s bevitte a verseskötetemet Domokos Mátyáshoz, s akkor a Szépirodalmi Könyvkiadónál kiadták az első kötetemet. Voltam már harminc egynéhány éves, ha nem több, akkor jelent meg az első kötetem. Ilyenkor az ember azt csinálja, hogy viharos sebességgel létrehozza a második, harmadik kötetet éveken belül, piff-paff-puff, én hét év múlva jelentkeztem a Szerelem alfa pont című kötetemmel, amelyik robbantás volt akkoriban. De nem adták ki csak ezernégyszáz példányban, mindenhonnan ellopták, egy könyvtárban meg nem találom, sehol, nekem van egy példányom, és kész. Más, ha kölcsön adja másnak, akkor attól lopják el, csak olvasgatják!
– Sorolod magadat valamilyen irányzathoz?
– Semmilyenbe, nagy baj, mert legalább egy deklarációt, és egy ars poeticát írhattam volna, amiben megmondom, hogy én magamat hova sorolom, akkor pontosan tudnának most irodalomtörténészek hova sorolni, de nem vagyok sorolható se a városi hogy hívjákhoz, nem vagyok mit tudom én, egy renegát úri fiú, mert akkor írnék gyönyörűséges bendegúzos verseket, nem vagyok polgár, nem vagyok én sehol. De egy röplabdacsapatban se érdekes az, hogy ki milyen, honnan jött, mit csinál, csak az, ahogyan játszik.
– Szerintem elég magasra adogatod ezeket a labdákat. Van neked egy nagyon jó versed: A röplabda leütésének pillanata.
– Ezt ismerem, ezt az érzést. Amikor az ember a háló fölé emelkedik így szemmagasságba, tudniillik én nagyon nagyot tudtam ugrani, gondold el, hogy a háló – én száznyolcvanhárom magas vagyok, s a háló még ennyire van. Na, most ha én dobbantottam, akkor ennyire fölül voltam a hálón feljebb. A sánc fölött én be tudtam pattintgatni a labdákat, csak aztán kifigyelték, hogy amíg én fölmegyek, az hosszú idő, nem kell olyan gyorsan fölugrani. Nem tudták azt, hogy lassan tornászom föl magam, velem együtt ugrottak, ők már leestek, mire én fölértem.





KÉPZELGÉS ÁLMATLANUL

Elképzelem, hogy kislányom van.
Ül a földön, egy kihullott hajszálammal játszik.
Állok fölötte, mint vén gémeskút és nézem.
Közöttünk irdatlan szeles pusztaság.
Kiálthatnék, hogy hallja, helyette suttogom:
requiesco in pace.
Pedig táncolok, mint szélben a tyúktoll,
eltáncolok a homlokáig meg vissza.
Látóhatárát kicifrázza nagyságos jelentéktelenségem.
Megérintem az állát, hajam szálát kezéből kicsippentem.
„Játsszuk azt, hogy loncsos kutya vagyok.
Fülemet elkapod, morzsolgatod…”
Ha valóban létezne, akkor sem engem látna.

Most így vagyok magam is.
Egy halott vagy egy öreg misztikus képzete vagyok.
Holdtölte van, fekszik valami dikón,
alszik mielőtt elaludna, magában motyog:
„Üres házban kóvályog, megpöccinti a tükröt,
a sublódfiókot kihúzza-visszatolja,
lány-gyereket képzel magának, vagy engem képzel el,
fekszem a dikón és motyogok, és elképzelem őt,
mint aki holnaputáni poharaktól másnapos…”

Valaki elképzelt kabátja vagyunk. Végül is leveti.
„Kapd el, öcsi, nekem már füstös, nekem már vacog.”
(Egy világ mintája, 1987)

-----

Elhangzott a Bartók Rádióban 2001. február 9-én.
Nyomtatásban megjelent: Albert Zsuzsa – Irodalmi legendák, legendás irodalom
9. kötet

Albert Zsuzsa Magyar Örökség- és József Attila-díjas költő, író, műsorvezető.