(Összeállította: Marsall Ágnes)

Marsall László 1968-ban egy televíziós beszélgetésen

Angyalra körzőre elmére
bízom ezt a világot,
s arra aki csont szerint odavaló

Raszkolnyikovi könyörgés

Megszülettem
ne hagyj el Hűséges
nem volt másutt ágy
születnem
csak a Balta jelvénye alatt
hatalmas forgó rózsa
sötét lucsok-ár mosta
a vágóhídfalakat
ne hagyj el Hűséges
míg szárnyas Balta zuhog
kecskeláb-nyelű szörny-targoncák
a hold tébolyodott
mész-nefelejcse alatt
megrokkant népek
megvasalt vagonok
Don-kanyarok
drótok és barakkok
elkapart magzatok
házából kipofozott
öregasszony zokog
a meggyilkoltak s a gyilkosok
lapockája összeakadva
képtelen szélmalom-vitorla
kaszabolva forog
nem volt másutt ágy
születnem
s a Balta jelvénye alatt
csak szárnyas Balta zuhog
ne hagyj el Hűséges
szenvedéseink testünkbe falazott
menyasszonya
légy velem Hűséges
szótalan Szonya
te irgalmazz

(Vízjelek, 1970)

 

Bolyai koponyájában

[…]
Tantermem Bolyai koponyája. Ülök a padban, mint a moziban;
világkezdeti izgalom, izzadó tenyerek és homlokok láthatatlan holdfénye;
az ajtók fölött még égnek a lámpák. Szemközt a mozivászon: a tábla.
Végéhez közeleg a félig letörölt ábrák, az érvényüket vesztett
krétajelek korszaka – és a mozdulatlan hirdetéseké.
Most: abrosz az asztalon, télialma-kontúr, vázaalakzat – cézanne-i csendélet.
Rálátás negyvenötfokos szögben, a tér bele kitárva.
De mi a nagy filmet várjuk. Mert ez robban fel a vásznon:
az euklideszi tér, asztalunk meghitt rendje, utcai bolyongásaink távlatai,
a találkák és összeborulások simára gyalult padja valamennyi parkban.
Hirtelen minden lámpa elalszik, világteremtés előtti sötétség.
A matematika mozijában most mindenki magára marad.
Mozgásvihar, köhögés: az elöregedett tér légcsőhurutjának hallható tünetei,
Bolyai koponyájában görnyedeznek a kétségbeesett egyenesek.
Kivilágosodik a vászon. Új tér özönvize önti el a világot!
S mindeneket el kell temetnünk, akik csak önmagukkal párhuzamosak.

[…]

(Vízjelek, 1970)

 

Sóhaj

E törzskönyvezett csigaházak e spirituszba tett lelkek,
hogy untatnak a szavaikkal ezek a korszerű múmiák!
csupa álarc és csupa szerep tízezer éves kövületek
nem ember aki nem akarja szétrobbantani önmagát.

(Vízjelek, 1970)

 

Teremtő rontó szél

Mikor éjjel
a szél
burkukból bontva a fákat
a szél
a formátlan sárra támadt
s a gerendavégen
a szél önkívületében
vadnyúlbőrök hintáztak
mikor a szél
meg a hold meg a felhők
kioldva bomolva
újra egyetlen ősi tájjá forrva
lezuhantak a földre
a nap nyomait eltörölve
a szél
arcod arcommal szembeszegezve
csókkal esővel megfürösztve
a szél
otthagyott minket egy gomolyban
hogy teremtve
viharzó önkívületben
mikor a szél
újra lezúdul a fákra
egymásból kibomolva
belevesszünk a földbe a sárba

(Vízjelek, 1970)

 

 

Marsall László 1970-ben.
(Fotó: Fekete Géza grafikusművész)

 

Tolvaj kezek

Álnok melegházak a kesztyűk
bűnös kertészetek
ahol falánk virágok tenyésznek
tolvaj kezek
lapulnak

ha kinyílnak
máris a holdfejű pénz után nyúlnak
lenyelik akár a zsebek
becsukódnak

titokban szaporodnak
összeérnek
valamit mindig eltakarnak
valamit mindig megfeleznek
ökölbe szorulnak
oldaladba szúrnak

ha megsokasodnak
elérik a gombot
az öngyújtó ravaszát

és lángol a levegő is
lángol a víz is
lángol a világ

(Vízjelek, 1970)

 

Zene a dobhártya mögött (1972. június 15.)

gyönyörűm gyönyörűségem és gyönyörűségem
és gyönyörűm és gyönyörűségem és újra
gyönyörűm gyönyörűségem és még gyönyörűbbem
és leggyönyörűbbem és gyönyörűbb gyönyörűségem
süketülésig berekedésig gyönyörűségem
leggyönyörűbb gyönyörűségem és újra csak
gyönyörűm és leggyönyörűbbem és leggyönyörűbb
gyönyörűségem és ne legyen más szó
szótár és szavak pusztuljanak ne legyen más szó
ha nem vagy velem elég nekem ez a röhejig
berekedésig orrvérzésig gyönyörűm
lankadásig elfáradásig leggyönyörűbbem
álomtalan alvásig gyönyörűségem és ne légy velem
halj meg holnapig holnaputánig ne légy velem
hogy légy csak gyönyörűm és gyönyörűségem
és leggyönyörűbbem és gyönyörűségem
hogy legyen a hiányod is távolléted is
gyönyörűségem vágyam ellenére is
hogy te meg én hogy lennék veled arcom arcodon
gyönyörűm hogy vágyam ellenére melled mellemen
leggyönyörűbbem ágyékod ágyékomon gyönyörűségem
óhajom ellenére is holnapelőttig tegnaputánig
csak ez a szünetlen gyönyörű gyönyörűm
csak ez az egyetlen leggyönyörűbb gyönyörűm
torok- és fül- és ágyék-robbanásig kopásig csönddé-
omlásig csak ez a lágydübörgésű-Te gyönyörűségem
és vesszen és rohadjon el minden más szó
amit kimondtam: „süketülés berekedés lankadás
elfáradás álomtalan alvás” és „távolléted
és óhajom” és az is hogy: „rohadjon el”
és a „minden más” és ez a szavakkal
szavak közt csetlés-botlás és minden
ami nem: gyönyörűm gyönyörűségem
és gyönyörűségem és gyönyörűm és újra
gyönyörűm gyönyörűségem és még gyönyörűbbem
és leggyönyörűbbem és gyönyörűségességem
és újra csak gyönyörűm és leggyönyörűbbem
és leggyönyörűbb gyönyörűségem 

(Szerelem alfapont, 1977)

Amíg a szél a Nap

Üres hordókon imbolygó
Dunára kivetett padozat
ahol veled most holtomiglan
ahol veled most holtodiglan
amíg a szél a szél a Nap
Két csukott szem két vakablak
látja irdatlan iramlat
körülfolyja a pillanatnak
ingatag telkét láthatatlan
ahol egy inggomb érintésre
szakadna deszkán perdülésre
két kéz két homlok két szemérem
sirály-világba szétsugárzik
madárszemnek is észrevétlen
amíg a szél a szél a Nap
Csontunk úszik ott és halálunk
homokszemcsék egy fűzfaágon
más beszéd az nem tudni kié
kvarc-pendülés csönd aqua vitae
szegény víz aqua errabunda
deszka-telkünket elrabolja
szegény víz hiszen ő is árva
egyszer minket is elragad
sodorban forgó fűzfa-sárga
tükörképünket elzilálja
egy tűt lelni csak sárga férccel
egy szúrást beteljesüléssel
ahol veled most holtodiglan
ahol velem most holtomiglan
löszbabái egy pillanatnak
csók a víznek a víz alatt
amíg a szél a szél a Nap

(Egy világ mintája, 1987)

 

 

Marsall László 1976. március 27-én
(Fotó: Zubovics Zoltán)

Philemon monológja

Néma voltam? vagy néma voltál?
a kiáltó ééé-t már nem kell visszanyelnem,
sem a fakó eee-t, a pattanó d-t,
sem a szél és a fenyves találkozása sss-t,
a hangok ízét egymás után: édes.
Ha kimondatlan is, itt bujkál mindenütt.
Sötét van, nem látjuk egymást,
vagy vakító ez a túlos fényesség?
A látás lát bennünket, és nem a szem?
Feléd nyúlok, és tested hiányát ölelem?
Mégis itt vagy, belém temetve, s én benned veled.
Most korhatagos tisztáson társul velünk
egy jó csipetnyi szél, fenyő meg fenyőrigó.
Ülök a hokedlin: együtt vagyunk mindhárman a sötétben,
s ha mindenek úgy akarják, csevegünk hajnalig.

(1987. Negyvenegy öregek, 1988)

 

Szavak fickós fortyogása

Ha módi a kopár forma,
sehol bodor sem cikornya,
ha a vers pár csont-golyó,
ha tetszik, hogy összekoccan,
mandíneres fül-sarokban
csontváz-táncot jár a szó;

és a nyelv ha dákó vége,
markolatja bunkós gége,
s fogak bütykén ildomos
megtámasztva falssal bökni
szó-golyót, hogy mind a többi
csattog, s ez a dallamos;

szűk pillarés – keskeny gomblyuk –,
ha vigyázza, s ráncolt homlok,
és ha méri görbe szem:
szó-golyó-boly rendje szép-e,
csillagképe ösztövér-e? –,
s az ész mondja: „úgy legyen”;

csak azért is elme-tőben,
sötét múzsa-keltetőben
török jó pár szó-tojást,
hogy sok borzas múzsa-pipe,
szőrös baba-Beatrice
megkezdje a futkosást;

szó-golyó-héj szerterugva,
szárny-billentős ugra-bugra
a vers pádimentumán
jelentse, hogy elegyesen,
Vitéz, veled keveredem,
Csokonai, ős-komám –,

s nyelv dákója kirügyezzen,
gége-szélben farktoll rezzen,
palatális ég alatt,
páva-hús az ínyvitorla
és a szó is páva tolla –;
csontgömb-zene elmarad;

cirmolják bár intrikával,
mord szemöldű metrikával
habzik, mint a tej ha forr:
szavak fickós fortyogása
zubog füled csarnokában –
más minden csak vadkapor.

(Portáncfigurák, 1980)

 

Káposztalepke

Vándorkövet körülkarazérozó
káposztalepke rajzolsz
szárnyaddal kőnek szárnyat
fehér sokaságát mőbiusz-szalagoknak
táncolj körül most engem
hadd legyek udvarommá
szétrezgő délibáb
ha már a kő is a kőből
általad menekíti
s zárja ki önmagát

(Portáncfigurák, 1980)

 

Török úr

„Magát úgy csinálták, Laci bácsi, hogy egy kandúr
meg egy bőregér összeállt” – mondta a Kékgolyó-sarki fiú.
Vala igazsága és mégis tévedett.
Mert volt ott egy kakas is, egy örökkön kamasz kakas is,
81 éves, kicsi és fürge, szemüveges, hajnalban rikoltozó.
Környék-csodája ember, bácsinak kisiskolás, ősz hajú óvodás,
hajnalig meg nem ül a padban:
„most a pincébe levisszük azt a rossz vaskályhát,
most könyvespolcnak megfúrjuk a falat,
most nem érek rá, de csak pár pillanat, és máris…
csak az izé fiának a biciglijéből kivesszük a nyolcast,
fejre nekem ne álljon, ezek a gatyában karikázók… hajajaj!
most a tetőgerendát ékelem, amit ezek a hivatalosak…
elpartizánkodták a cserepet is, jön a tél és maga beázik,
most jöjjön! a csövet meghajlítani itt a láng” – s így tovább…
„Meggyantolom én, Marsall úr, ha kell a kergebirkát is!
meg az a lapos nőt a negyedikről, szép tatot faragok neki
ne mondja, – nem vagyok faragatlan…”

Bizony bizony mondom néktek: csoda ő, örökös jelenléte,
mint valaki idetévedő praktikus istenemberé:
halálán túl kitartó és vitathatatlan:
kukorítás, beavatkozás, az örökmozgás bája – szeretem.
Benne: ördög veri a feleségét – süt a Nap, esik az eső –,
talán még álmában is barkácsol, s ha nincs is, akkor is van.

(Negyvenegy öregek, 1988)

Török úr (Török László) a Schwartzer Ferenc utca 4. bérház házmestere volt több mint negyven éven át.

 

 

Marsall László 1983-ban.
(Fotó: Fekete Géza)

 

A hirtelen elárvulás óráján

[…]
A hirtelen elárvulás óráján
fölüti fejét egy szál cigaretta az éjszakában,
köröz bolyong imbolyog,
parázsló orra a sátánkutyájának,
valaki szimatol, nyomot fogott,
valaki hadonászik, nem leli helyét,
magában motyog az utcasarkon
alkoholista halál toporog.
Tüzet kérni elindulok feléje,
átvegyem az izzást az első mély szippantás
utáni hirtelen bódulatot,
mikor virágzik a vadbirs,
lehúnyt szemhéjam alatt a világteremtés
előtti utolsó pillanat: lét-készültségben már
a minden leendő alakzatok, de még bolyhosan,
lassú forgásban, de még gyűrűsen-udvarosan;
Tüzet kérek – és senki sehol,
csak terjengő füst, égett csont szaga,
mintha gombostű szitálna,
maró csontszilánk-eső csepereg,
és odább
újra fölüti fejét a parázs,
az Artkturusz meridiánban vörösen didereg.

(1981. Egy világ mintája, 1987)

 

Torkomban forog

Estéim étvágytalan vacsorák. Lőtt madár
megrághatatlan szívét forgatom a számban,
a lenyelhetetlent, őrölném, forgatom
hirtelen megöregedve, fogatlan.
hintázza magát, lába harangoz, és várja kiáltsak:
„ezerkilencszáz nyolcvanhárom július másodikán…”
S a nyitott ablak párkányán, villódzó
macskaszem-zöld ruhában valaki süldő-lány
– szólnom, nyikkannom lehetetlen, nyelnem se is,
lőtt madár szíve torkomban forog… – Álom.
Csak álom: te tudod, zöld lány, Tihanynak elkallódott
ríjjadó leánya – az vagy, akarom –, te hangtalan,
miként magam; torkomban megrághatatlan madár-szív
forog és forog –, néma vagy, néma vagyok.
Csak nézd, csak szemedet futtasd soraimon,
egy lapján e beszélő-füzetnek, és tudd: a kiálthatatlant
kerülgetem; s hogy ürügy a kép a látomás a metafora,
a mesterség minden fortélya alkalom, elodáznom
kiáltsam: ezerkilencszáz nyolcvanhárom
július másodikán elsőszülött fiam … És semmi echo:
„…szülött fiam… fiam…” Mert nem a lejegyzett,
de a kimondott szó, a „legyen!” – „ne legyen!”
és hadd higgyem most! csak most! – visszairamlik: a fejem
még fiam baglyas fejéhez bólintom, párba fogott lovak
bazaltos hegy alján, s lent a tó-kékség még sima.
Asszonyok, kikből férjek, és anyák, kikből fiak
kifogyának, ti tudjátok: most csalok, hazudok,
ne hallgassatok rám! Mondd ki – bár te mondanád helyettem –
te macskaszem-zöld, te ríjjadó leány,
„július másodikán elsőszülött fiam a vihar fölverte
tóba zuhan, fölbukkan, vergődik, süllyed, végleg elmerül…”
– és bennem visszhangzik a hangod: „… végleg elmerül…”
Most, most futtasd a szemedet soraimon: Végakaratom:
míg torkomban a forgó madárszív kihűl,
elkallódott Echo, némát a némához hozzáadlak,
vízbefúlt fiamat fogadd el férjedül.

(1984. Egy világ mintája, 1987)