„Gyógyítani, képezni kell” – Frim Jakab „hülyenevelő” intézete

Kevés forrás maradt fenn, ezért nehéz rekonstruálni, hogyan gondolkodtak a szellemileg sérült emberekről a különböző antik civilizációkban. A legvalószínűbb, hogy mint más betegségeket, a fogyatékosságot is istenektől származó büntetésként, egyfajta stigmatizált állapotként értelmezték. A mezopotámiai Diagnosztikai kézikönyvként ismert, 40 agyagtáblára vésett ékírásos forráscsoport tanúsága szerint a korabeli orvostudomány a különféle betegségeket valamely istenség kézjegyének tekintette, így a gyógyterápiák központi elemei az imák, fohászok és különféle rituálék voltak, emellett azonban gyógykészítményeket is alkalmaztak.Annyi bizonyosan elmondható, hogy a fogyatékosság ma ismert gyűjtőfogalma az ókorban még nem létezett, a süketeket, vakokat, értelmi vagy testi fogyatékossággal élőket nem illették azonos kifejezéssel, más-más társadalmi megítélés alá eshettek. A tehetséges látássérültek az ókori Egyiptomban például zenészekként magas megbecsültségnek örvendhettek. A fogyatékossággal élők a sumér-asszír-babiloni kultúrákban sem feltétlenül kerültek marginális helyzetbe.
Bizonyos helyeken létezett a születés utáni gyermekszelekció gyakorlata, aminek az egyik legismertebb példája a görög városállam, Spárta – bár itt fontos megemlíteni, hogy a kiválasztás nem olyan drasztikus formában történt, ahogyan azt egykor tanították. Németh György ókortörténész kutatásai kimutatták, hogy a Taigetosz közelében lévő sziklás vidék valójában egyfajta inkubátorként szolgált, és az otthagyott babákat bárki magához vehette. Az ún. kitevés gyakorlatával tulajdonképpen az istenek akaratára bízták a gyengének tartott gyerekek sorsát.
Számos kultúrában a fogyatékkal élők olykor egészen magas presztízsű társadalmi szerepeket is betölthettek, különleges képeségekkel megáldott emberekként tekintettek rájuk, például keleten gyakran közülük kerültek ki a sámánok. Sőt, azt is tudjuk, hogy az ókori keleti társadalmak többségében már megjelent az elesettek, betegek, fogyatékosok felkarolását megsegítő karitatív szemlélet. Később ez, a kereszténységnek köszönhetően, számos befogadóintézmény létrejöttét eredményezte.A zsidó erkölcs kifejezetten tiltotta a hátrányos helyzetűekkel szembeni rossz bánásmódot, az Ószövetség ezzel kapcsolatban így ír: „Ne átkozz süketet és ne tégy gáncsot vak elé: féld az Urat, a te Istenedet – mert én vagyok az Úr” (Mózes, 3, 19. 14.) Jézus tanításai között is megjelenik hasonló gondolat: „Jöjjetek hozzám mindnyájan... akik terhelve vagytok és én megenyhítlek titeket.” Az Újszövetségben ez is olvasható: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.” Mindezek alapján a tanulmányok úgy fogalmaznak, hogy Jézus a gyógypedagógusok ideális mintaképe volt.
A kereszténység európai elterjedését követően sem volt teljesen egyértelmű a fogyatékossággal élők helyzete. Bár a hiterkölcs tiltotta a velük szembeni komoly retorziót, gyakran kerültek be valamilyen szerzetesközösségbe, ha a család nem tudta, vagy nem akarta felnevelni őket.
Éltes Mátyás tanulmányában olvasható egy Heribaldus nevű bolond szerzetes találkozása a kalandozó magyarokkal: „Egyes kolostori krónikákból tudjuk, hogy némely szerzetesrendházba vagyonosabb szülők gyengeelméjű gyermekeit is befogadták, akiket egyszerűbb kolostori foglalkozásokra, felszolgálásra, ministrálásra, a kapu felügyeletére stb.-re megtanítottak, sőt szerzetesi köntösbe is beöltöztették őket. Ilyen kolostori nevelésben részesült az együgyű fr. Heribaldus is, akit a szentgalleni krónikák nyomán megkapóan jellemzett Scheffel Ekkehard című regényében. Ez a fr. Heribaldus ugyanis a szentgalleni kolostorba betört magyarok elől nem szökött meg, mint a többi barát, ellenkezőleg otthon maradt, fogadta a magyarokat s a kolostor pincéjében nagy mulatozást csapott velük.”
A 18. században kialakuló felvilágosult polgári gondolkodás egyre fontosabbnak tartotta olyan intézmények létrehozását, amik gyógyítani, segíteni tudták az elmebetegeket, hogy a társadalom hasznos tagjaivá válhassanak. Az Osztrák–Magyar Monarchiában II. József idején kezdtek el velük állami szinten foglalkozni.Az első elmegyógyintézet, a Narrenturm, vagyis a „Bolondok tornya” 1784-ben jött létre Bécsben. Hazánk ebből a szempontból komoly lemaradásban volt, ugyanis bár már a 18. század végén születtek határozatok és döntések egy országos tébolyda megvalósítására, végül különböző okok miatt egészen az 1840-es évekig kellett várni az első magyarországi elmegyógyintézet megnyitására. Ez Pólya József nevéhez fűződött, és a Városliget közelében működött. Három év után azonban anyagi nehézségek miatt bezárt.
Ezt követte Schwartzer Ferenc magántébolydája, amely 1850-ben nyílt meg Vácott, majd 1852-ben átköltözött Budára, a mai Kék Golyó utca sarkán álló telekre. Az intézmény nagy figyelmet kapott a korabeli sajtóban, mivel kellemes környezetet és megfizethető gyógykezelést, ételt és kulturált szállást biztosított a betegeknek.A Vasárnapi Újság hosszabb cikkben számolt be a Scwhartzer-féle tébolydáról: „…az intézet egy virágokkal és fákkal teli szanatóriumra, nem pedig egy börtönre hasonlít. A szobák tágasak és szellősek, igaz, az ablakokat vasrács fedi. Külön épületben helyezték el a női és a férfi betegeket. A hölgyek egy hatalmas lugasokkal és virágokkal teli kertben sétálhatnak. A kezelteket három osztályba sorolták be. Egy hónapi kezelés és ellátás első osztályon 80, másodikon 60, a harmadik osztályon pedig 40 pengő forintba került. A beteg ezért tiszta lakást, egészséges élelmet kapott, és az árban benne volt a mosás, a gyógyszerek és az orvosi kezelés költsége is. Mai szemmel nézve meglepően szigorú volt a fegyelem. A kapus harangszóval jelezte, hogy reggel mikor kötelező kikelni az ágyból, este pedig lefeküdni aludni. A nagy létszámú személyzet folyamatosan szemmel tartotta az itt élőket.”
1875-ben Rákospalotán nyílt meg a Hülyék Nevelő- és Ápoló Intézete, Frim Jakab vezetésével, kifejezetten az értelmi fogyatékos gyerekek fejlesztése, oktatása céljából. Létrehozásában aktív szerepet vállalt Rőser János, aki egy magánintézetnek is a tulajdonosa volt, amely bár nem fogyatékossággal élők részére alakult, de nagy számban fordultak meg ott problémás gyerekek, és pedagógiai módszerének híre hamar ismertté vált országszerte.A Rőser és Frim nevével fémjelzett, Munka elnevezésű intézet tehát már kifejezetten fogyatékosok (korabeli szóval: hülyék) részére jött létre. A vezetőség azonban tizenöt hónappal később lemondott, és a hely irányítása Frim Jakabra maradt. Nem sokkal később, 1877 novemberében Pestre, egy külső Váci úti villába, majd 1880-ban Budára, a Déli pályaudvarhoz, az Alkotás utca 16.-ba költözött az intézmény.
1886-tól ismét új helyszínen, a „Nagy-Rókus utcza külső részén a budai polgári lövölde szomszédságában eső díszes Dégey-féle épületben” talált átmeneti otthonra, mígnem 1888 májusában saját épületet kapott az Alkotás és Csörsz utca sarkán. A hely Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter pártfogása alatt működött, aki látogatást is tett ott, 1888-ban pedig, az új épület nyitóünnepségén, a mellszobrát is felavatták.
A Fővárosi Lapokban 1879-ben megjelenő írás arról árulkodott, hogy bár nagy szükség volt az intézményre, addig nem igazán kapott támogatást a magyar államtól: „Hülyék intézete, bár nem kevesebb mint húszezer szerencsétlen hülye van Magyarországon, eddig mindössze egy van hazánkban, Budapesten, ez is csak tizennégyet képes befogadni és az anyagi nehézségek miatt már-már bukásához közeledett. Most azonban Trefort közoktatási miniszter ez ügyre is kiterjeszti figyelmét s a bajon legalább némileg segíteni készül, egyik alapítványi jószágon ingyen-helyiséget adván az intézetnek. Az uj hely Nyitra közelében a hajdani Elefánt-Szent-János-zárda, mely a kitűzött célra teljesen alkalmas.”
A Néptanítók Lapja 1888. május 16-án ugyancsak Trefort érdemeit emelte ki: „Trefort Ágoston ő excellentiája volt az, ki a nemes czélu intézetet a szó szoros értelmében vett elpusztulástól megmentette, főkép az által, hogy az intézet-tulajdonosnak a Széchenyi-Kollonics-féle alapból 50.000 forintnyi kölcsönösszeget bocsátott rendelkezésére. Ebből az összegből vásároltak meg a németvölgyi dűlőben a vörös kereszt kórház háta mögött egy 2200 ölnyi területű telket, melyen a tulajdonos mintegy 75.000 forint költséggel egy nagyterjedelmű csinos egyemeletes épületet emeltetett. Abban az épületben az igazgató magánlakásán s szükséges gazdasági helyiségen kívül 120 növendék számára vannak hálóhelyiségek, nappali tartózkodó szobák, iskolák, fürdő, tanterem stb. összesen 34 nagyobb helyiség.”
Az új épület 1888-as avatási ünnepségéről szintén a Néptanítók Lapja adott hírt: „A budapesti államilag segélyezett hülyék és gyengeelméjüek nevelő- és ápoló-intézete folyó hó 13-án d. e. 10 órakor, tartja a budapesti I. ker. Alkotás-utczában, a Paedagogium közelében épült új épületének felavatási ünnepélyét és egyszersmind évi zárvizsgálatait.”Ugyanebben az évben a Néptanítók Lapjában a következő beszámoló jelent meg: „A hülyék nevelő- és ápoló-intézete (Budapesten, 1. ker., Alkotás utcza saját házban) küldi szét 7-ik értesítőjét, melyből a következőket vettük: az intézetnek 2 éve ezelőtt 22 növendéke volt, azóta felvetett 50, jelenlegi létszáma pedig 53. Beszélni tud 43, nem tud beszélni 10, ezek közt siketnéma 2. A beszédet érti 17, nem érti 6. Irni, olvasni tud 29, egyedül eszik 49, etetni kell 7, felöltözködni és levetkőzni 6.”
Frim Jakab a zenét tartotta az egyik legfontosabb képzőeszköznek, az emlékezet fejlesztését pedig történetek újramondásával segítette. Szerinte a nevelés alapja az engedelmességre, a rendre, a társas életre szoktatás: „Az értelmi fogyatékos gyerekeket nem elég megóvni, menhelyet létesíteni számukra, hanem gyógyítani, nevelni és képezni kell, hogy legalább félig hasznavehető egyéniségekké válhassanak.”