Bűntudat helyett felelősségtudatot kell ébreszteni
A Hollósy Simon utca 6. szám előtti járdaszakaszon mostantól botlatókövek emlékeztetnek a holokauszt egy-egy áldozatára, Lőwi Cecíliára és Pois Istvánra, akiket innen, egykori otthonukból hurcoltak el, majd vertek halálra kihallgatásuk során a XII. kerületi nyilasok 1945-ben. Az emlékköveket a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja alkalmából közösen avatta fel Pokorni Zoltán polgármester, Heisler András, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke és Kirschner Péter, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület elnöke.
Szándékos döntés volt, hogy egy magyar vonatkozású eseményhez kötődjön a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja – mondta el a botlatókövek avatásán Pokorni Zoltán, aki még 2000-ben, oktatási miniszterként kezdeményezte, hogy minden év április 16-án emlékezzenek meg a középiskolák a holokausztról, 1944-ben ugyanis ezen a napon kezdődött meg a hazai zsidóság gettóba zárása. A polgármester emlékeztetett rá, hogy Európa számos országában németországi eseményekhez, vagy az auschwitzi tábor felszabadításához kapcsolódnak hasonló emléknapok. Ám nem a felelősségáthárító logika működött az április 16-ai dátum kijelölése során, hanem annak a meggyőződésnek a vállalása, hogy az áldozatok, és nagyon sok esetben a gyilkosok is a magyar nemzet tagjai voltak.
„Ez a mi történelmünk, nekünk kell vele elszámolni, nekünk kell vele szembenézni” – hangsúlyozta Pokorni Zoltán, hozzátéve, hogy az elhallgatás évtizedei, a Kádár-kort is ideszámítva, megnehezítették ezt, és „nagyon sok görcsöt, pro és kontra indulatot látunk, érzünk mind a mai napig”. Példaként említette a XII. kerületi botlatókövek szomorú történetét, hiszen az első, több mint egy évtizeddel ezelőtt a Greguss utcában elhelyezett emlékkövet kifeszítették és eltüntették pár nappal azután, hogy a helyére került.
A polgármester szerint a holokauszt emléknapjának nem bűntudatot, hanem felelősségtudatot kell ébresztenie a fiatalokban, és nem a múlt miatt, hanem a saját jövőjük miatt. „Azért – fűzte hozzá –, hogy végiggondolják azokat a nagyon nehezen végiggondolható szituációkat, élethelyzeteket, amik megtörténtek itt nyolcvan évvel ezelőtt. És amik, nagyon reméljük, soha többet nem történnek meg az ő életükben. De azért ebben biztosak soha nem lehetünk.”
Pokorni Zoltán felidézte, hogy a két világháború közötti, optimista időszakban sokan úgy gondolták, hogy a technikai fejlődés az európai emberek életében is soha nem látott fejlődést hoz majd. Ám a náci népirtás során épp „a modernitás, a gyáripari szervezettség találkozott az emberi gonoszsággal.” Tehát, mint fogalmazott, nem a gépek védenek meg minket, hanem az emlékezés és az az érzés, hogy felelősséggel tartozunk az embertársainkért. Ezt kell éreznie a diákoknak is, ezért az iskolákban a holokauszt-emléknapon nem egy történelemórára van szükség, nem az áldozatok számát kell megtanítani, hanem „hatmilliószor egy történetet kell elmesélni; azt az egyet, akit a szívünkbe zárunk és talán tanulunk belőle”.
A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke, Heisler András személyes családi emlékeiről, illetve azok hiányáról beszélt. Arról szólt, hogy amikor az auschwitzi haláltábort is megjárt édesanyjától megkérdezte, hogy a nagymamájáról miért csak egy homályos kép maradt meg, elmesélte: amikor elvitték az egész családot Auschwitzba, a ceglédi házukat kirabolták, kiürítették, mindent elvittek – nemcsak a fényképek tűntek el, hanem még a nyílászárókat is leszerelték a házról. „Amikor nincsenek meg a képek, szinte eltűnik a múlt. Borzasztó dolog egy család és egy nemzet életében is, amikor a múltját próbálják ellopni” – vélekedett az elnök.
„Ha elmegyünk vidékre, egy kisebb városba vagy egy kisebb településre, és megkérdezzük, vannak-e még itt zsidók, nagyon sokszor azt a választ kapjuk, hogy mind elvitték őket. Így, általános alannyal, hogy elvitték, és egy névmással, hogy őket. Pedig nem erről volt szó, mert akik elvitték, személyek voltak, és akiket elvittek, azok mind érző emberek voltak, mint ők ketten is, akiknek az emlékére most itt vagyunk. Mindegyiknek tervük volt, törekvéseik voltak, és igazi életet szerettek volna élni, és ezt az életet lopták el tőlük. Név nélküli áldozatokká váltak” – fejtette ki gondolatait Heisler András.
Kirschner Péter, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület elnöke elmondta, hogy Gunter Demnig német szobrászművész kezdeményezésére immár másfél évtizede helyeznek el botlatóköveket szerte az országban a holokauszt áldozatainak emlékére, ott, ahol az utolsó szabadon választott lakóhelyük található. Az elnök úgy véli, mindannyiunknak van valamilyen viszonya a holokauszt 600 ezer magyarországi áldozatához, de ez egy nehéz kérdés, mert hol a szomorúság, a gyász, hol pedig a szégyen vagy a közömbösség nagyon nagy falat emeltek az emlékezet elé. Szerinte ennek az „emlékezetet eltakaró, nagy falnak az egyik fontos repedését” teremtette meg Pokorni Zoltán, amikor oktatási miniszterként bevezette a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját.
A Hollósy Simon utca 6. szám előtti botlatókövek avatását követően Pokorni Zoltán polgármester és Fonti Krisztina alpolgármester az Igazak falánál helyezte el az önkormányzat koszorúját. Az Apor Vilmos téri emlékmű sok száz olyan embernek állít emléket, akik zsidókat mentettek a második világháborúban.
A botlatókövek avatásáról készült videót itt tekintheti meg: