Gavarin újabb kalandja – meseíró pályázat

A Jókai Klub a legújabb kiállításához kapcsolódóan meseíró pályázatot hirdet.

Laboda Kornél, a Gavarin és az álomantenna című sci-fi meseregény írója általános iskolások segítségét kéri Gavarin újabb kalandjának befejezéséhez.

Olvassátok el megkezdett mesét, és próbáljátok kitalálni, hogy vajon mi fog ebből kikerekedni: kik zörgetnek az űrhajóskabin ajtaján, miért olyan izgatott Makszimov és egyáltalán: mi a gond a segítő kullancsokkal?

Írjátok meg nekünk max. 2000 karakter terjedelemben szeptember 20-ig! A szerző és az illusztrátor fogják zsűrizni, a legjobbak értékes egyedi Gavarin-ajándékcsomagot nyernek!

Általános iskolások írásait várjuk a jokaiklub@jokaiklub.hu emailcímre. A levél tárgyában ne felejtsétek el feltüntetni a jeligét: Gavarin újabb kalandja!

A mesét megtaláljátok honlapunkon, a www.jokaiklub.com oldalon is.

Gavarin újabb kalandja

„Gavarin arra ébredt, hogy dörömbölnek az ajtaján. Valami olyasmit akart motyogni, hogy „mi a fene”, vagy „mi a franc”, esetleg azt, hogy „mi az, ki az”, de nem volt rá ideje, a hálókabin ajtaja ugyanis nagy robajjal kitárult és Makszimov, az első tiszt robbant be rajta.

-Kapitány! Kapitányom! Ébresztő! Ezerhatszázas szintű vörösriadó!

Fel-alá járkált a szobában, jobb kezével a haját tépkedte, a ballal pedig úgy hadonászott, mint egy félőrült karmester.

-Hogy lehettem ilyen kókuszreszelékagyú! – hadarta – Te kozmikus kakaópor! Ez KATASZTRÓFA!

Gavarin ekkorra már sikeresen felült az ágyában, de azt még mindig nem tudta eldönteni, hogy ébren van-e vagy álmodik. Nem is volt ideje töprengeni rajta, Makszimov ugyanis az ágyánál termett és megragadta a kapitány gallérját.

-Azonnal tennünk kell valamit! Talán most még meg tudjuk állítani őket.

Gavarin ijedten nézett rá, mire az első tiszt halk, enyhén szánakozó hangon hozzátette:

-Oppárdon, kissé elragadtattam magam – azzal eleresztette a kapitány gallérját és ismét mászkálni kezdett a szobában.

-Az univerzumok szerelmére, azonnal el kell kapnunk őket! – kiáltotta.

-Kiket? – nyögte ki Gavarin. Úgy döntött, akár álmodik, akár nem, illő volna aktívabban részt vennie az eseményekben.

Makszimov megállt a szoba közepén, Gavarinra meredt, majd azt mondta szinte suttogó, drámai hangon:

-A segítő kullancsokat.

Azzal elhallgatott.

-A… milyen miket?

Az első tiszt lehorgasztotta a fejét.

-Egy pillanatra nem figyeltem, miközben a ketrecüket takarítottam, és … - Makszimov legyintett egyet a levegőbe.

-És… milyenek … azok a segítő … kullancsok?

-Szörnyen picik és szörnyen szörnyűségesek.

-És mi olyan szörnyen szörnyűséges bennük?

Makszimov egy kőszobor komolyságával azt mondta:

-Hogy segítenek. Mindig. És mindenkinek.

Gavarin nem értette.

-Nem értem – mondta. – Az miért baj?

Makszimov már levegőt vett, hogy válaszoljon, ám ebben a pillanatban kiáltozást hallottak odakintről.

-Mennünk kell – mondta Makszimov, és Gavarin úgy döntött, hogy nem kérdez többet.”