Jászapátiból a Hegyvidékre

A meghitt és jó hangulatú ünnepségen a Hegyvidéki Egyesített Gondozási Központot Daróczi Krisztina képviselte. Kánya Sándorné, Magdi néni, 1922. július 17-én született Jászapátiban. Építkezéssel foglalkozó édesapja nem tudta megfelelően eltartani a családját, ezért 1928-ban Kanadába költözött. Ettől kezdve édesanyjával és fiatalabb testvérével földművelődésből éltek.

„Elvégeztem a polgári iskolát, szerettem volna gimnáziumba menni, de osztályidegennek tartottak, ezért nem vettek fel. Így lettem fényképész inas, úgy látszik, ennek szánt a sors. 1939-ben lett vége az inas éveknek, ezt követően segédként dolgoztam. Hét évvel később tettem le a mestervizsgát, többek között arra kellett válaszolnom, hogyan kell különböző hőmérsékletek mellett összeállítani az előhívó folyadékot” – mesélt hivatásáról Kánya Sándorné, aki elmondta, hogy az első időkben egy német gyártmányú 13X18-as üvegre fényképező, Heliar lencsés géppel dolgozott.

1947-ben megnyitotta a saját fényképész üzletét, de hiába számított Jászapáti egyetlen tősgyökeres fotográfusának, mégsem ment elég jól a vállalkozás. Ráadásul, az esküvők miatt, különösen fontos hétvégi fényképezést is megtiltották, ezért két év múlva be kellett zárnia a boltot.

A hatvanas évek végén költözött férjével és két gyermekével az akkor felépült kútvölgyi házukba, itt él azóta is egyik unokája családjával.

„A Főfotónál kaptam állást, a központi laborban a nagyítógép mellé kerültem. Ez azt is jelentette, hogy nem fotózhattam többet hivatásszerűen, amit sok ezer képpel, főleg portrékkal a hátam mögött, nem volt egyszerű feldolgozni. Ha most visszagondolok, nyugodtan mondhatom, hogy Jászapátiban és környékén talán nincs is olyan ház, ahol ne lett volna legalább egy fotóm” – emlékezett az ünnepelt, aki azt is elárulta, hogy bár nehezen szokta meg a fővárost, ma már a Kútvölgyet és a Hegyvidéket is igazi otthonának tekinti.

„A környék, a kertek, mindig emlékeztettek a régi életemre, kicsit olyan ez hely, mint egy kisváros a városban. Annak idején mindenki ismert mindenkit, ma már sajnos én vagyok a rangidős őslakos” – beszélt az idő múlásáról Kánya Sándorné hozzátéve, hogy különösen büszke a rózsáira, amiket évtizedek óta gondoz.