Emléktáblát avattak Kovács András filmrendező tiszteletére

A Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező egykori lakhelye, a Magyar jakobinusok tere 2-3-as számú ház előtt április 12-én 14 órakor emléktábla-avató ünnepségre gyűltek össze családtagok, barátok és pályatársak.

Kovács András Bálint, a filmrendező fia, Nagy Péter Tibor történetszociológust kérte fel az avató beszéd megtartására, aki elöljáróban elmondta, hogy történetszociológiai, illetve emlékezetpolitikai objektiváció szempontjai mentén méltatja Kovács András életművét, mivel egy filmtudományi és filmesztétikai elemzésnek többnapos konferenciát lehetne szentelni.

Kide, egy Kolozs megyei település az első objektiváció, Kovács András itt született 1925-ben. A 200 lelkes falu jellegzetessége, hogy lakosainak többsége nemesi kiváltságokkal rendelkezett, és négy vallás temploma is megtalálható benne, katolikus, református, unitárius és görög katolikus. A település történetének hanyatló korszakában is éltek itt olyan személyek, akik figyelmet kelthetnek egy érdeklődő fiatalban, mint például Nyírő József, aki a második világháború idején a falu plébánosa volt. „Azt gondolom, hogy egy ilyen ember, mint Kovács András, ezzel a faluval történelemre, történelmi tudatra van ítélve.” – mutatott rá. Tény, hogy a kolozsvári Bolyai Egyetemen szociológiát és esztétikát tanult, ami arra enged következtetni, hogy legalább annyira érdekelte a társadalom, a modern világ kihívásai, mint a történelem. A kortárs változások jelenségvilága és a 20. század kulcsfontosságú történeti momentumai a két érdeklődési irány, amelyek életművében is tükröződve foglalkoztatták.

Életpályáján a következő fontos objektivációs pont a népi kollégium, már Budapesten, azt követően pedig a filmgyári karrier, amelynek a formálisan felfelé ívelő szakasza, 1956-ig, 1957-ig tartott. Kovács András 1956 után színvonalasan és mélyenszántóan kezdett el foglalkozni a magyar társadalom legfontosabb kérdéseivel, amire viszonylag hamar pozitív visszajelzések is érkeztek; 1962-ben és ’65-ben Balázs Béla díjat kapott. Társadalomtörténeti szempontból fontos elem az öt portréból álló, 1964-ben készült Nehéz emberek című dokumentumfilmje, amely öt – kvázi deviáns – figuráról szól. „Kovács András a hatodik nehéz ember” – jegyezte meg Fábry Zoltán a film láttán. A sejtés, hogy bemutatásával baj lesz, nem is volt alaptalan; az akkori kulturális élet legfőbb irányítója, Aczél György azt mondta, olyan embernek kell rábólintani, akinek már nincsen főnöke… A fiataloknak érdemes elmondani, hogy Kádár rábólintott erre a kifejezetten rendszerkritikus filmre. – tette hozzá Nagy Péter Tibor, aki az életmű második felében fontosabbá váló történelmi filmekről is beszélt. Ezek közül az 1966-ban készült Hideg napok azért figyelemre méltó, mert egyértelműen elkezdte a szembenézés hihetetlenül nehéz és kemény munkáját. Ilyen értelemben folytatása a ’70-es évek végére elkészült Októberi vasárnap, amely az elszalasztott lehetőségek történetét dolgozza fel. Az utolsó vonalat képviseli Kovács András utolsó játékfilmje, az 1985-ben forgatott A vörös grófnő I-II., amely Andrássy Katinkáról, Károlyi Mihály feleségéről szól.

„Sok-sok filmesztétikai részlet mellett Kovács András életművének két alapvető lába van, a modern társadalom és szellemi élet kihívásaira, valamint a modern történelem nagy, szimbolikus kérdéseire való reakció.” – zárta méltatását Nagy Péter Tibor. Ezután leleplezték az emléktáblát, amelyen Fonti Krisztina alpolgármester, valamint Kovács András Bálint és Kovács Eszter – a neves filmrendező gyermekei – koszorút helyeztek el.