A forradalom hőseire emlékeztek

Az emberek ismét az utcákra vonultak, hogy szembeszálljanak a sokszoros túlerővel, a világ akkori legnagyobb hadseregével. Budapest több pontján, a Széna téren, a Corvin közben, a Dob utcában, a Baross téren, ahogyan a vidéki településeken is fegyvert fogtak az emberek. Napokig tartották az állásokat, igazi hősként küzdöttek a magyar szabadságért. És, bár akkor elbuktak, önfeláldozásuk nem volt hiábavaló, tettük örökké ott lesz a magyar történelem legdicsőbb lapjai között.

Rájuk, az ismert és a névtelen hősökre, a harcok áldozataira emlékezett a november 4-iki, hagyományos gyertyagyújtáson a Hegyvidéki Önkormányzat. A szabadságharc leverésének 62. évfordulóján, a nemzeti gyásznapon, ismét mécsesekkel telt meg a polgármesteri hivatal főbejáratának lépcsője. Az ünnepségen a himnusz eléneklését követően Rubold Ödön, Jászai Mari-díjas színművész, a Nemzeti színház tagjának tolmácsolásában Füst Milán és Nagy Gáspár művek hangzottak el, Kovács Kata Krisztina bukovinai és moldvai népdalokat énekelt. Ezt követően Fonti Krisztina alpolgármester meggyújtotta az első mécsest, majd példáját követve a jelenlévők is elhelyezték tisztelgés gyertyáit az alkalmi emlékhelyen.

Másnap, november 5-én a Politikai Foglyok Országos Szövetsége tartott koszorúzást a Pethényi úti kopjafáknál. A megemlékezésen többen saját élményeiket is megosztották a jelenlévőkkel. Németh Árpádné elmondta, hogy 1956 október 26-án gyerekként csöppent a történésekben. „Édesanyám elküldött kenyeret venni, amikor kiértem az Andrássy útra láttam a hömpölygő tömeget. Én is beálltam az emberek közé, így saját szemeimmel láttam, ahogy ledöntik Sztálin szobrát. Innen teherautóval a rádióhoz mentünk, ahol már lövések is eldördültek, halottak feküdtek az utcán. Mikor hazaértem édesanyám rémülten mondta, hogy akár bajba is kerülhettem volna, én csak annyit válaszoltam, mégis itt vagyok” – emlékezett a POFOSZ gazdasági elnökhelyettese és a XII. kerületi szervezet vezetője, aki arról is beszélt, hogy amilyen nagy volt a lelkesedés október 23-án, legalább akkora a bánat november 4-én, mindenki óriási tragédiaként élte meg a szabadságharc leverését.

Baranyai József Taszáron szolgált repülőgép szerelőként, itt a laktanyában érte az orosz támadás. „Egy tank szó szerint betolta az épület falát, a szovjetek gyorsan átvették az irányítást. Le kellett adnunk a fegyverekeinket, utána gyalog indultam haza. Négy nap alatt értem Celldömölkre, november 10-én egy nálam maradt kézigránátot a rendőrség előtt álló tankra dobtam, amiből lett egy kisebb ribillió. Mivel a katonatanács tagja voltam, december 31-én statáriális bíróság elé akartak állítani, de egy szovjet alezredes ezt megakadályozta, így nem lett kivégzés. Helyette 14 hónap elzárást kaptam” – mesélte Baranyi József. Mindezt Szatmáry László azzal egészítette ki, hogy nagy szükség van szemtanúk visszaemlékezéseinek megőrzésére és továbbadására.

„A POFOSZ mindent megtesz azért, hogy 56’ szellemisége fennmaradjon, és a következő generációk megismerjék az igaz történeteket” – hangsúlyozta a szervezési elnökhelyettes, aki külön is kiemelte a Hegyvidéki Önkormányzat rendezvényeikhez nyújtott támogatását.